35. rész - Egy töredék másodperc

Sziasztok:3 Itten’ vagyok, he.

Szóval, visszavéve a falusi tajparaszt arcomból; megjöttem;--;

Ma is két rész, sajnálom. Nem bírom abbahagyni. Jó olvasást^^

Valami forró és puha ébreszt, valami, ami a számon landol, az arcomon, szinte eléri, hogy kirázzon a hideg. Jóérzés erre kelni, viszont a szemeimet nem tudom kinyitni még, legszívesebben életem végéig itt maradnék.

– Kyungil! Már reggel negyed hét van, át kell menned. – Suttogó szavak ütik meg a fülem, miközben egy meleg tenyér simogatja a mellkasom, ezzel is csak azt éri el, hogy ne akarjak megmozdulni se. – Hallod?

– Máris – nyögöm halkan, még pillanatokig szenvedve, majd végre sikerül is felülnöm. Az arcomat dörzsölöm, a hajamat túrom, csak arra gondolok, hogy ma kevés órám lesz, hamar túlélem.

– Fáradt vagy? – Az a bizonyos kéz már a hátamon van, és tincsek simogatják az arcomat, ahogy Yijeong a vállamra hajtja a fejét. Valamiért úgy érzem, ő sem akarja, hogy elmenjek.

– Csak elindulni nehéz. – Pár pillanatig csak hagyom, hogy ezt tegye velem, minden mozdulata arra késztet, hogy visszafeküdjek, de nem engedek a dolognak. Felkelek, összeszedem a dolgaimat, amit tegnap este csak úgy lehánytam, majd mikor már a cipő is rajtam van, már az erkélyajtót nyitom.

– Kyungil, ne hagyj már itt így. – Hitetlen szavai után már csak azt érzem, ahogy a karja körém fonódnak, az arcát a hátamba fúrja, nem értem, mi van vele. Eddig nem volt ilyen bújós soha, nem, mintha zavarna. Bár, most egy egészen kicsit igen, hiszen így nehéz itt hagyni. – Siess vissza, oké?

– Oké. – Pár pillanatra a kezére simítom az enyémet, esküszöm, szinte már fizikai fájdalmat okoz az, hogy ezután ki kell lépnem a hidegbe.

***

– Tesó, ez most komoly? – Jaeho hangja ismét felcseng, talán túl hangosan is, ami miatt egy pillanatra szúrós tekintettel meredek rá. – Miért? Mondd, miért? Hogy jutottál el idáig, miért csinálod ezt?

– Maradj már csendben – morranom le, mielőtt más tenné, nem értem, hogy miért jött velem. – Úgysem értenéd, úgyhogy mindegy.

– Egy könyvesbolt, Kyungil, most komolyan! Persze, hogy nem érteném meg, de egy magyarázatot követelek. Még csak nem is egy könyvtár, hanem... Jézusom, felfogtad? Itt már könyvet veszel. Ve-szel. Nem hozhatod vissza, mikor úgy tartja kedved. – Olyan hitetlen hangon beszél, hogy szinte már azt hiszem, megfullad két levegővétel között.

Igen, idejöttem, és... inkább hagyjuk is, miért. Tudom, hogy lassan már haza kéne érnem, de az a helyzet, hogy még nem végeztem el a dolgomat.

– Nem értem, mi a bajod, Jaeho. Csak veszek egy könyvet és mehetünk. – A szemeimet forgatom, majd inkább a polcokon járatom tovább a tekintetemet. Szinte érzem, ahogy megszólal bennem az isteni hang, ahogy végül konkrétan velem szemez az a bizonyos könyv.

– De miért csinálod ezt? Régen soha, még csak könyveknek a közelébe sem mentél. – A fejét csóválja, beszél és beszél, viszont amint a kezeimbe is veszem a kiválasztottat, ő elhallgat pár pillanatra. – William Shakespeare... – makogja halkan, ahogy felolvassa a borítón szereplő nevet. – Kyungil. – És ekkor, mintha koppanna benne a dolog, teljesen lefagyott arccal, mered rám, attól tartok, mindjárt kilép a testéből. – Te ezt Yijeong miatt csinálod?

– Hagyjuk – vágom rá egyből, majd egy mély levegőt véve megyek is a kassza felé. Már otthon akarok lenni, erről meg semmi kedvem beszélgetni.

– De mié... Várj. A... tegnapi az oka? – A karomra teszi a kezét pár pillanatra, hogy megállítson, és, hh, össze is jön neki. Megtorpanok, ötvenezerszer ráveszem magam, hogy a szemeibe nézzek. – HyeJi mondta nekem, hogy Yijeonggal beszélgettek erről, de neked ez hogy jött? Hallod? Mondd má...

– Én csak... láttam a hisztisen, hogy hogyan beszél erről. – Nem nézek rá többet, nem megy, hiszen számomra kissé kényes témáról van szó. – Meg akarom érteni.

– Nem, te nem csak érteni akarod. Ismerlek már, neked ezzel nagyobb terveid vannak, mi? – A szemöldökét felvonva mered hol rám, hol a kezemben szorongatott könyvre, miközben én csak állok némán, egy szót sem szólva. Igazából még én sem tudom, mi ennek az igazi oka.

Én csak... azt akarom, hogy rám is úgy nézzen, mint tegnap HyeJire.

– Menjünk inkább – mondom végül a kasszához sietve, haza kell érnem. Yijeongnak még egy SMS-t sem dobtam, hogy kések, szegény már a haját tépheti – ha épp nem eszik jelenleg.

***

Jaeho jön velem haza, bár remélem, Yijeongnak sem lesz kifogása ellene. Mondjuk, jól kijön a legjobb barátommal, amit azért tegyük hozzá, jó látni, viszont... Hh. Nem is tudom, valamiért rossz előérzetem van.

Most, hogy alig másfél utca van hátra hazáig, nő bennem a kellemetlen érzés, attól tartok, Jaehot még sem jó ötlet hazavinnem. A tegnap esti beszélgetésem a hisztissel eléggé... Kétségbeejtő volt. Ráadásul reggel is annyira nehezen hagytam ott; valami van a levegőben.

– Kyungil, te is érzed? – Legjobb barátom nem hív tesónak, még csak nem is becéz, egyszerűen csak megtöri a csendet a nevemmel. Meg is lep, talán azzal a legjobban, amit kérdez. Azt hittem, csak bennem van ott az a rossz. – Olyan... furcsa a levegő.

– Igen, érzem. – Csak akkor érzem, mekkora gombóc telepedik a torkomba, mikor megszólalok, ennyi pedig épp elég, hogy lassan a hajamat tépjem.

– Nem telefonálsz apudnak? Tudod, hogy minden rendben van-e. – Épphogy ezt kinyögi, egyből nyúlok is telefonomért, ugyanis ez mégsem annyira rossz ötlet. Ráadásul tegnap este óta nem is beszéltem vele.

– Mi a... – Magam elé morranva veszem tudomásul, hogy mikor a telefonom a kezembe akad, még azt meri kiírni, hogy hét nem fogadott hívásom van. Apától.

– Kyungil... – Még csak feldolgozni sincs időm, hiszen ahogy bekanyarodunk a mi utcánkba, legjobb barátom a felkaromra teszi a kezét pár pillanatra, amivel eléri, hogy felkapjam a fejem.

Érzem, ahogy minden vér kifut az arcomból, hirtelen, mintha nem lenne igaz, amit látok; vagy három rendőrautó áll a házunk előtt, egy mentő, itt van apa és MinJi kocsija is.

A nap vagy ezerszer megfordul a hold körül, mire hangokat is hallok, minden egyszerre zavaros, mégis teljesen tiszta, ahogy látom a piros és kék fényeket, eljut a fülemig a hangos beszéd és nem kapok levegőt.

– Yijeong. – A szám meg sem rezdül, ahogy kiejtem a nevét, az a kellemetlen érzés pedig robban és vibrál az egész testemben, a fejem belezúg a gondolatba, amit még magamban sem merek kimondani.

Csak akkor tudok mozdulni, csak akkor indul el a lábam, mikor Jaeho segít; a vállamnál fogva kezd tolni a házunk felé, aminek hála erőre kapok, és a táskámat szorítva gyorsítok a tempón.

– Kyungil! – Apa hangja egyből végig szántja a levegőt, mintha az a sok zaj és ricsaj mind félbeszakadna arra a töredék másodpercre. – Fiam, te rendben vagy? – Észbe sem kapok, ahogy elindul és elém ér, a karjai már szorosan fonódnak körém, úgy szorít magához, mintha ezen múlna az élete.

– Apa, mi történt? – A hangom alig több suttogásnál, nem merek belegondolni, hogy ez az egész... Ez tényleg itt van.

– Kyungil...

– Yijeong? Yijeong hol van? – Levegő után kapok, érzem, ahogy a tüdőm behorpad, az agyam elzsibbad, menni akarok, oda be, ahol a tekintetem is jár.

Apa elenged, de elém áll, még csak lehetőséget sem ad arra, hogy elinduljak. Nem hagyja, hogy MinJiék házához induljak, ahol annyi rendőr van, ahol a sárga, sárga, sárga kordonszalag tart távol mindenkit.

– Yijeong bent van, Kyungil...

– Mondd el, mi történt az ég szerelmére! – Nem tudom megvárni, amíg kimondja, nem akarom, hogy kerteljen. Hallanom kell, mi van a barátommal.

A kezem ökölbe szorul, ahogy az apám nem néz a szemembe, a fejét csóválja, mindeközben Jaeho keze mozdul, a vállamra teszi, mintha csak ezzel akarna lenyugtatni. De nem, nem megy neki, erre csak Yijeong képes, az a fiú, aki reggel még csókolgatva ébresztett.

– Dolgoztam, mikor hívtak a rendőrségről, hogy egy férfi bezárkózott az egyik lakásba egy fiúval együtt és fenyegetőzik. Mire hazaértem, ekkora felfordulás volt, aztán én... én hívtalak vagy ezerszer, mikor biztos voltam benne, hogy Yijeongról és az apjáról van szó. – Olyan zavarodottan beszél, annyira szokatlanul, hogy azon már fenn sem akadok, milyen furcsán rakja össze a mondatait.

Egyszerűen csak érzem, hogy a lábam elgyengül, a szívem egyszerre heves és lassú, a tenyerem izzad, úgy érzem, hogy mindennek vége lesz.

A kölyök apja itt van, megtalálta és el, el, el akarja venni tőlem. Ha hazajövök, ha nem megyek abba a rohadt könyvesboltba, akkor talán még... Még tudtam volna segíteni. Ott lettem volna vele.

Eszembe jut, minden a fejembe villan; mikor kicsi voltam, mikor nyolc éve jöttek és elvitték őt. Elvitték anyát, elvesztettem a legjobb dolgot az életemben.

Nem, nem, nem lehet, hogy ez megint megtörténjen, ezt még egyszer soha, soha, soha élném túl.

– Fenyegetőzik? – Jaeho az, aki megszólal helyettem, hiszen úgy tűnik, minden hangom elveszett. – Mivel?

– Kárt tesz benne, ha nem hagyják elmenni Yijeonggal együtt. De... de nem kell aggódni! Mindent kézben tartanak, minden rendben lesz. – És tessék, amint ez kijut apa száján és megüti az én fülemet, az izmaim feladják; mindenem ellazul, már nem tart semmi, mintha minden csontom cseppfolyóssá válna egy töredék másodperc alatt. – Kyungil, ne... ne legyél ilyen. Jól vagy? – Az arcomra simítja a tenyereit, felváltva néz a szemembe, miközben néha Jaehora is pillant mellettem.

– Nem vagyok jól, bassza meg mindenki – lököm el a kezeket magamról, szaggatottan kapok levegő után, ahogy a lábam elindul, és a ház felé igyekszem, ahol annyi, annyi, annyi ember állja el az utam.

A levegő nehéz, mintha bombát robbantana bennem minden alkalommal, valahányszor a tüdőmbe kerül.

– Hé! Tilos a belépés. Ez magánterület. – Az egyik férfi, aki rendőrnek csúfolja magát, utánam szól, ezután pedig egyszerre négy kéz is visszatart, annyi ujj és érintés, mégsem azok, amiket én jelenleg akarok.

– Nem érdekel, szükség van rám odabent! – Felemelem a hangom, hirtelen el is felejtem, mégis kivel szemben beszélek így; nem, mintha normál esetben is érdekelne. – A barátom van odabent – mondom végül egy nagyobbat fújtatva, ahogy méterekkel arrébb vonszolnak, azt hiszem, a kezdeti sokk lassan végleg eltűnik rólam.

– Kyungil, fiam, kérlek. – Apa hangja cseng fel olyan ijedten és kétségbeesetten, hogy egy pillanatra sikerül kizökkentenie a gyilkos gondolataimból. Viszont ez sem tart sokáig, képes lennék megölni mindenkit, aki elém kerül.

Ezt az érzést meg sem közelíti az, mikor Minseokra voltam dühös, mintha egy töredéke lenne annak, ami most dübörög bennem. Szétfeszíti a mellkasom, a piszkos, piszkos napsütés mindent szürkére fest, a méregtől mégis vörösen látom a világot, szinte vibrál a levegő.

– MinJi hol van? – kérdezem végül alig érthetően, hogy eltereljem annyira a gondolataimat, hogy ne induljak meg ismét, hiszen hiába váltják fel az előbbi kezeket a legjobb barátomé, akkor is érzem, hogy ki tudnék törni. Ki akarok törni.

– Nálunk. Mikor ideért, és felfogta, hogy mi történik, sokkot kapott és jelenleg is... a kanapén fekszik benyugtatózva. Bent van nála egy orvos is, azt mondta, nem kell kórházba vinni. – Beszél, folyton hallom a hangját, hogy teljesen összezavarom a viselkedésemmel, de én nem őt akarom.

Nekem Yijeong kell, most rögtön.

Kell, kell, kell az édes íze.

– Kyungil, rohamod lesz. – Jaeho váltja apa hangját, ő próbál higgadt maradni, a támaszom, a támaszom lenni.

Csak ekkor veszem tudomásul, ahogy a tüdőm milyen nehezen is emelkedik, a kezeim remegnek és mindent meg akarok tenni egyszerre; kihozni onnan azt, aki nyolc év eltelte után képes volt betömni rajtam azt a hatalmas lyukat, megcsókolni, elmondani mindenkinek, hogy igen, én vele vagyok. Nem akarom titkolni, most már nem.

Nem érdekel, ki tudja, hogy apuék mit szólnak, csak végre úgy akarok mellette lenni, hogy ne kelljen bujkálni. Csak ennyit szeretnék, hogy ő itt legyen.

– Nem lesz. – Hevesen tiltakozom, de a tüdőm cserbenhagy, a levegővételeim pedig felgyorsulnak még úgy is, hogy tudom, tudom, hogy erősnek kell maradnom. Nem lehetek gyenge, nem lehetek olyan, akit legyőznek.

Jaeho [POV]

– Kwangin, menj be MinJihez, jó? Tudom kezelni. – Talán elment az eszem, hogy beküldöm az apját, aki eléggé furcsán néz rám. – Biztos szüksége van rád. – Kérlelő tekintettel meredek rá, amivel végül betöröm; még egy kis hezitálás után itt hagy, én pedig kapok az alkalmon.

Akkora a káosz, hogy már senki nem tudja, mit csinál, hogy mit kéne egyáltalán tennie, viszont én... én tisztában vagyok vele, ha itt hagyom szenvedni a legjobb barátomat, akkor borzalmas vége lesz ennek.

Épp ezért Kyungilt óvatosan hátrébb tolom, el azoktól az emberektől, akik folyton a megafonba beszélnek, amit ő valószínűleg meg sem hall. Sokkos állapotban van, még soha nem láttam ilyennek ezelőtt, és iszonyatosan félek.

Fogalmam sincs, mit kéne tennem, hogy hogyan változhatott meg minden egy töredék másodperc alatt. Kyungil tegnap még a barátnőmmel ismerkedett, én pedig boldog voltam, hogy szimpatikus volt neki.

Viszont most... Először az a pokoli érzés, mikor jöttünk hazafelé, utána mikor megláttuk, hogy nem véletlen a rossz előérzet, akkor az utolsó cérna is elszakadt.

– Én jól vagyok. – Legjobb barátom hiába próbál győzködni, a szemei összevissza járnak, a levegőt kapkodja, és attól tartok, hogy el fog ájulni.

– Kyungil, kérlek, nézz rám. – Az arcára teszem a tenyerem, viszont hiába próbálom magam felé fordítani az arcát, nem teszi azt, amire kérem. Elvesztettem őt, nincs teljesen magánál, azt hiszem, hozzá is orvost kéne hívnom. Ezt nem kívánom senkinek, soha, semmilyen körülmények közt. – Minden rendben lesz, kérlek, nyugodj meg.

– Hogy lenne minden rendben?! – És most, végre valahára megteszi; a szemeimbe néz, de nem épp úgy, ahogy azt én szerettem volna. Szinte üvölt, az erek kidagadnak a nyakán, és pár csepp után már patakokban kezdenek folyni a könnyei, amit már ezer százalék, hogy észre sem vesz. Nem, nem ismerek rá, nem hiszem el, hogy ez ő. – Ott van... ott van bent, Jaeho! Azzal... azzal a...

– Kyungil, ne hergeld magad. – Próbálok higgadt, maradni, de annyira nehéz, hogy ő így viselkedik.

Ő sír, a legjobb barátom, aki soha nem mutatta ki az érzéseit, remeg, és olyan gyorsan kap levegő után, hogy a tüdeje besípol, mintha a mellkasa behorpadna folyamatosan.

– De nem lehet! Én még egyszer... még egyszer nem bírom ki ezt. Még egyszer nem tudok elveszíteni egy olyan embert, akit... – A fejét rázza, olyan erősen mar a hajába, hogy már nekem fáj a mozdulat.

Bármennyire akarok, nem nyúlok hozzá, hiszen tudom, mennyire utálja, nem szeretném, hogy ennél rosszabb legyen a helyzet.

– Akit...? – A hangomat lehalkítva kérdezek vissza, miközben az arcán járatom a tekintetemet.

Hirtelen már azt hiszem, választ kapok, hiszen a válla megemelkedik, viszont ezután, mintha villámcsapás érné, a lába megremeg, és nem tartja többet.

A földre rogy, a térde koppan a betonon, én pedig olyan gyorsan guggolok le elé, hogy szinte előbb érek földet nála.

– Anya után nem... anya után nem... – Térdel, a fejét lehorgasztja, a szavai pedig a hangjával együtt elhalnak.

Összerezzenek, mikor ezt meghallom, mikor eljutnak a szavai az agyamig.

Neki világéletében fájdalmas pont volt az édesanyja, egy olyan személy, aki szent és sérthetetlen. Most pedig épp... Yijeonghoz mérte. Ennyit jelentene neki ez a fiú? Ez ennyire... komoly lenne?

Miért érzem úgy, hogy ezzel eddig ő sem volt tisztában?

– Yijeong nem fog itt hagyni. – Végül nem bírom tovább, a vállára teszem a kezem, ami ennek hála megrázkódik. Hallom a hangját, ahogy a sírás kiszökik rajta, nem akarom elhinni, hogy a legerősebb ember, akit valaha láttam, most teljesen elveszve térdel, zokog és valószínűleg már fogalma sincs arról, mi történik.

– Ígérd meg. – Nem néz rám, nem néz a szemeimbe, még mindig ugyanúgy térdel, a lihegése pedig alig hagyja, hogy ezt a két szót kimondja.

– Ígérem.