34. rész - Én, a szerelem és egy új élet

Hola^^ Mit ad isten, hát nem beteg vagyok már megint? //még mindig//

De nektek ez csak jó, hiszen ismét itt vagyok;–;

Jó olvasást^^

Yijeong [POV]

Nem tudom, mi az, ami a leginkább kikészíti az agyamat, és már lassan teljesen elvesztem a fejemet; az, hogy tegnap este az a bolond felmászott az erkélyemen, hogy velem lehessen vagy az, hogy jelenleg itt vagyok náluk, már délután kettő van nem sokára, és iszonyatosan izgulok.

Nem tudom, Jaeho miért akarja mindenképpen, hogy megismerjem a barátnőjét, mindenesetre nekem ez nagyon jólesik. Belevon az életébe, amiben Kyungil is ott van nyakig, ami miatt most először érzem úgy, mióta itt vagyok, hogy... nem vagyok magányos.

Busanban sok ismerősöm volt, és gyakran váltogattam a barátnőimet is, akkor viszont azt szerettem. Nem tudom, miért, jó volt akkor, ott. Viszont... aish, mióta Kyungilt ismerem, nem vágyok oda vissza. Visszagondolva, az akkori életem felületes volt, hiszen akkor nem éreztem azt, mint most.

Ott nem voltam boldog.

Itt igen, és fogalmam sincs, hogy hogyan változhatott meg ennyire minden pár hét alatt. Ah, jó, tény, hogy a kapcsolatom Kyungillal a fő oka, de az, hogy a legjobb barátja, aki három éve tartja benne a lelket, elfogad engem. Sőt, azt hiszem, annál kicsit több. Jaeho szereti, hogy „Rómeót” csináltam a szomszédomból.

– Ez normális? – Kyungil hitetlen hangja zökkent ki a gondolataimból, hiába ülök a kanapén és megy a tévé, akkor is saját magammal vagyok elfoglalva. Nem tudok nem arra gondolni, hogy minden gyökerestül megváltozott. – Húsz éves vagyok és száznyolcvanhárom centi. Hova növök még? – A fejét csóválva jön le a lépcsőn, nem tudok nem ránézni.

– Mi baj van? – kérdezem a homlokomat ráncolva, aminek hála a tekintete egyből az enyémbe ég. Rám néz, tartja a szemkontaktust, és ismét, megint forrni kezd a levegő. – Örülj neki inkább. Én itt vagyok tizenhét évesen és alig vagyok százhetven centi – mormogom az orrom alatt, miközben visszafordulok a tévé felé. – A fél karomat odaadnám, hogy legalább öt centivel nagyobb legyek.

– Neked nem kell nőnöd, így vagy aranyos. – Hangosan fújva vág vissza, az ideges hangsúlya ellenére a szavai akaratlanul is megmosolyogtatnak. – Az a baj, hogy három felsőmet is kinőttem. Komolyan, ez nem normális. – A hajába túr, ahogy végül lehuppan mellém, a felém eső keze pedig a combomon landol.

Pislogok párat, mire felfogom, hogy tényleg a lábamat fogja, a szemem sarkából még oda is nézek.

Oké, ilyet még nem csinált, nem, mintha ne esne jól.

– Add nekem, én elhordom őket. – Kérlelő tekintettel nézek fel rá, amit ő csak fél szemmel viszonoz, majd az egész arcát felém fordítja.

Akkor nem nézett rám szinte egyáltalán, mikor még Kwangin itthon volt. Mikor átjöttünk, hála az égnek, még aludt, és csak akkor ébredt fel, mikor már a reggelit csináltam.

Kyungil került engem, nem ért hozzám, ami most nagyon is feltűnő volt nekem legalábbis az esténk után. Mindenesetre az apja nem vette észre, csak mosolygott, beszélt, és már csak azt vettem észre, hogy csukódik utána a bejárati ajtó.

– Elhordod? – A szemöldökét felvonva szólal meg, az ujjai megfeszülnek a lábamon, amitől csaknem felnyikkanok. Miért markolja a combomat? – Maximum aludhatsz bennük, van egy olyan érzésem, hogy a térdedig érnének. Eltűnsz a ruháimban, Yijeong. – Még a fejét is oldalra biccenti, miközben beszél, esküszöm, ha a száját is beharapja, rávetem magam.

Nem vagyok, vagyis... nem voltam soha heves és hirtelen, de neki hála nem igazán találom az önkontrollomat mostanában.

– Még nőhetek – jegyzem meg nem mellékesen, ahogy inkább visszafordulok a tévé felé, ugyanis ennyi épp elég volt a villogó szemeiből. Többet nem bír el a szívem.

Tegnap is azt hittem, hogy meghalok. Ott állt majdnem éjfélkor, a szüleink háta mögött az erkélyemen egy... egy szál trikóban és bokszerben. Hiányoztam neki, és velem akart aludni, ezt mind a fejemhez vágta, és még csodálkozott volna, ha szívrohamot kapok.

– Maximum három centit, ahogy az anyádat elnézem. Alacsony vagy, fogadd el. – Miközben beszél, az ujja lassan simogatni kezd, ártatlan és finom mozdulat, amit biztosan észre sem vesz.

Annyit ér hozzám mostanában, hogy rá sem ismerek. Bár, ahogy érzem magamat minden egyes alkalommal, azt hiszem, soha nem fogom megszokni.

– Sziasztok! – Még csak válaszolni sem tudok, hiszen a bejárati ajtó nyikorog, tompa léptek és halk nevetés üti meg a fülemet. Jaeho itt van, hallom a barátnője hangját is, amitől hirtelen a torkomba ugrik a szívem. Nem értem, miért izgulok, talán csak... meg akarok felelni nekik. Kyungil miatt. – Tesó, mi ez a csendélet? – És tessék, máris közvetlenül mögöttünk cseng fel a hangja, aminek hála végre meg tudok mozdulni.

Elveszem magamról a rajtam játszadozó ujjakat, sikeresen felállok, a tekintetem pedig egyből megakad azon a lányon. A lányon, akinek a haja sötét barna, a szemei szinte feketék és az arcán egy kedves mosoly ül.

Nem az a miniszoknyás, magas sarkús típus, ahogy elnézem, deszkás cipő és farmer párti.

– Késtél. – Kyungil egy mély levegőt véve áll fel, nem bírja ki, hogy ne vágjon vissza a szerencsétlennek. – Hello. – Csak int a csajnak, nem hiszem el, hogy most sem képes kicsit udvariasabb lenni.

Csak a fejemet csóválom, magamba fojtom a mosolyomat, és a kanapét megkerülve inkább eléjük megyek. Nem vagyok akkora paraszt, mint a felhőkarcoló mögöttem.

– Yijeong vagyok. – Meghajlok a lány előtt, mégis csak idősebb nálam, viszont arra nem számítok, hogy mire ismét a szemeibe nézek, ő ilyen arcot fog vágni.

– HyeJi. – Még csak behatárolni sem tudom, mi van a szemeiben, de nem ijeszt meg. Csak valamit nagyon visszafojt magában, ami remélem, ha egyszer kicsúszik a száján, nem lesz kellemetlen. – Te meg biztosan Kyungil vagy. – Máris elvezeti rólam a tekintetét, a fejét oldalra biccentve beszél, és ekkor nyilall belém a gondolat, hogy én ettől nagyon elszoktam már.

Amikor még barátnőim voltak, megtanultam, hogy kell kezelni őket, nagyjából tudtam is, hogy mi mit jelent náluk, de most csődöt mondok.

– Az. – A szűk válasz után Kyungil még biccent is egyet, amivel eléri, hogy szúrós pillantást vessek rá, Jaeho pedig csak a fejét csóválja.

– Na, ez szép, testvér. – Egy lemondó vigyor játszik az arcán, miközben Kyungilt nézi, HyeJi mellette pedig még mindig ugyanolyan, mint eddig. Úgy tűnik, már fel lett készítve arra, hogy mire számítson, nem éri meglepetésként. – Lehetnél kulturált ember és kevésbé paraszt.

– Semmi baj, te is tudod hozni ezt a szintet, drágám. – HyeJi még a vállát is megrántja, majd rám néz ismét olyan sejtelmesen, hogy hirtelen zavarban érzem magam.

Ez a lány gyönyörű, régen biztosan másképp néztem volna rá annak ellenére is, hogy idősebb nálam. Viszont most... aish, úgy érzem, soha többet nem tudnék lányhoz úgy viszonyulni. Nekem csak Kyungil van és pont.

– A nőd miért bámulja így a barátomat? – Kyungil hangja a következő, ami felcseng, amivel belém fojtja a szót, viszont Jaehoból pont az ellenkezőjét váltja ki.

– Mert helyes. Na, gyerünk a konyhába. Amíg előkaparunk valamit a hűtőből, verek beléd egy kis jó modort is. – Jaeho csak sóhajt egyet, ahogy inkább HyeJi megszólalását már figyelmen kívül hagyja, majd lendületes kézmozdulatokkal irányítja Kyungilt a konyhába.

Szerintem mondanom sem kell, hogy hirtelen nem tudok mit kezdeni magammal, csak az jár a fejemben, hogy komolyan itt hagytak ezzel a lánnyal.

– Ez köztük megszokott? – Ő az, aki előbb megszólal, miközben megkerüli a kanapét és leül rá, szinte reflexszerűen követem őt. Mit tegyek? Istenem, csak el ne rontsam. – Furcsa a kapcsolatuk. – Egy zavart mosollyal simít végig a haján, majd csak a fejét csóválja, mintha magában mondaná tovább a dolgokat.

– Igen, de még visszafogottak. – Egy nagy sóhaj kíséretében halkítom le a tévét, de csak annyira, hogy még elnyomja a hangunkat. Nem akarom, hogy odakint meghalljanak. – Világi parasztok egymással, de olyanok, mint a testvérek. Ne haragudj értük, majd úgyis megszokod. Kyungil kicsit...

– Oh, tudom, ne magyarázkodj. – Egy pillanatra elhallgat ezután, mintha ő is attól tartana, hogy rajtakapnak minket. Talán azért olyan szimpatikus ez a lány, mert eddig magamat látom benne. Zavarában mosolyog, az öltözködési stílusa... Úgy egészében magamra emlékeztet, és ez kicsit furcsa így hirtelen. – Jaeho mondta még, hogy milyen a természete. – Úgy mondja ki azt a bizonyos nevet, hogy az ölébe pillant, majd a torkát köszörülve próbálja elterelni róla a figyelmet.

De nem megy neki, túl feltűnő volt.

– Téged nem zavar, hogy mi ketten Kyungillal...? – Nem tudom, miért, de rákérdezek, viszont a befejezés már nem megy. Valamiért tartok attól, hogy őt zavarja ez az egész, és talán emiatt olyan furcsa most.

Vagy mindig ilyen...? Az ég szerelmére, miért kombinálok?

– Nem, dehogy! Engem nem, nagyon nem. – Hirtelen olyan izgatott lesz, hogy a szemeiben is megcsillan valami, még a kezeit is felemeli egy egészen kicsit. Mondanom sem kell, kissé meghökkenek tőle, ami miatt pár pillanatig a száját húzza. – Ne haragudj, csak... már fel akartam hozni, de nem mertem. – Még a vállait is megrántja, mindeközben a szemei néha elvándorolnak, a konyha felé néz.

Megértem, bennem is ott a para, hogy egy kényes résznél jönnek vissza a fiúk.

– Nyugodtan, nem zavar, ha kérdezősködsz. – Egy töredék másodpercre a homlokomat ráncolom, ugyanis leesik, hogy azért ilyen visszafogott, mert nem akar tolakodó lenni.

– Oké, akkor... Ti komolyan együtt vagytok? – Halkan kérdez, egy olyan nyitott szájas vigyor is megjelenik az arcán, mint amilyen Jaehonak is mindig. Egy pillanat alatt átváltozott, ezt az arckifejezését már nem tudom magammal összehasonlítani. – Ez olyan izgalmas! Mármint... a normális határokon belül maradva, ne nézz őrültnek.

– Ne aggódj, azon már túlvagyok. – Egy mosoly is kicsúszik, a szavaimnak hála pedig HyeJi válla megereszkedik, látom az arcán, hogy vette a poént.

– Jó, nem tehetek róla. – Fúj egyet, majd sóhajt, hosszú ideig a tévére mered, mintha érdekelné, mi megy benne. – Tudod, hogy izgultam értetek? Jó, tudom, hogy ez fura, mert egyáltalán nem ismerlek titeket, de amiket Jaeho mondott folyton... Hogy Kyungil makacs és vak. Azt biztosra vette, hogy te fülig bele vagy zúgva, aztán... Jézusom, aztán jött azzal pár hét múlva, hogy Kyungil odavan érted, de ő nem látja, és az egész... az egész olyan volt, mint egy könyv, mikor az ember a kezébe veszi, és nem tudja letenni. – A szemeiben furcsa fény csillog, miközben maga elé mered, mutogat és beszél, úgy beleéli magát, hogy már attól tartok, túl hangos. Ez volt az, amit magába fojtott, szabályozni sem tudja az izgatottságát. Mindeközben pedig... az én állam az ölemet söpri, hiszen azt mondta, hogy Kyungil odavan értem. Értem! Jó, eddig is adott jeleket, hogy ez így van, de hallani egészen más. – Reménytelenül romantikus típus vagyok, és mikor kezdtem belefolyni ebbe az egészbe Jaehonak hála, úgy éreztem magam, mint amikor először olvastam Shakespeare-től a Sok hűhó semmiért-et. – Ezzel a mondatával pedig végképp belém fojtja a szavakat, nem hiszem el, hogy komolyan ez hagyta el a száját. Shakespeare és az egyik kedvenc vígjátékom címe. Meghalok, annyira meghalok. – Tilos szerelem, az egyikőtök tagadja, nem akarja, és a végén... Ah. Jó, a sztori más, de az érzés ugyanaz.

– Te szereted Shakespeare-t? – Az egészből hirtelen ezen akadok fenn a leginkább, ennek adok hangot is. Érzem, hogy rokonlélekre találtam – ismét meglátom benne azt, ami az én lelkemben is ott van.

– Imádom Shakespeare-t. Majdnem mind a harminchét drámáját olvastam már. – Álmodozó tekintettel mered a semmire, kell egy kis idő, mire visszanéz a szemeimbe. – Furcsán nézel – neveti el magát halkan, aminek hála észbe kapok, és becsukom a résnyire nyitott számat. – Mi az?

– Én... én csak... szerelmes vagyok az irodalomba, és még nem igazán találkoztam olyannal, aki így beszél erről rajtam kívül. Furcsa volt hirtelen. – Félénken a tarkómra simítok, próbálok suttogásnál többet kierőszakolni magamból, bár nem igazán megy.

– Igen? Ez új nekem. – Még hümmög is egyet, majd egy hatalmas mosollyal húzódik közelebb, hogy a vállamra tehesse a kezét. – Nem tudom, olvasol-e Ibsent, de ha nem, azonnal el kell kezdened.

– Jaeho! A nőd miért fogdossa a barátomat? – Kyungil hangja szakít ki, ahogy felemelt hanggal szólal meg, ennyi pedig épp elég, hogy felkapjam a fejem.

Ahogy ránézek, a legjobb barátja akkor ér mellé, a konyhából jött ki. HyeJi pedig a torkát köszörüli, és Kyungil gyilkos tekintete miatt még arrébb is húzódik tőlem.

– Csak a vállára tette a kezét, és örülj, hogy ennyi az egész. HyeJi ölelgetős típus. Te meg úgy tűnik, hogy féltékeny. – Jaeho végül a fejét csóválva megy vissza, amíg a felhőkarcoló éles tekintete rám téved, szinte léket vág a fejembe.

– Nem vagyok féltékeny, te idióta. – És tessék, a hangja megint felcseng, ahogy idegesen fordul sarkon, én pedig érzem, hogy a mai napom nem itt merül ki.

– Ugye tudod, hogy ebben semmi nem volt? Csak megfogtam a vállad, én... csak én nagyon közvetlen vagyok, és nehezen fogom vissza magam mo...

– Nyugi, semmi baj. – Meglep ezzel a tiltakozással, de nem mutatom ki, egyszerűen csak félbeszakítom. Még egy mosolyt is magamra erőltetek, ugyanis attól tartok, hogy meg fog fulladni lassan. Jézusom, csak megfogta a vállamat. – Kyungil eléggé más, mint a többiek, nem igazán ismeri fel a saját érzéseit – magyarázom halkabban, kell a fenének, hogy ezt meghallja odakint. Akkor már biztos kiverném a biztosítékot, viszont azt sem akarom, hogy HyeJi kellemetlenül érezze magát. – Ezért irányítani sem tudja magát, és ilyenkor a megszokottnál is indulatosabb. Csak hagyd rá, nem fog megölni.

– Jaeho úgyis tudja kezelni, gondolom. – Maga elé mormog, ismét úgy mondja ki a barátja nevét, hogy csaknem elmosolyodik. Igen, ez a lány szerelmes, valahogy így nézhetek ki én is, mikor Kyungilról van szó. – Mindegy, nem számít. – Legyint egyet, úgy helyezkedik el a kanapén, hogy semmi köze ne legyen hozzám; egész testével a tévé felé fordul, csak és kizárólag azt nézi és nem engem.

Remek.

– Tessék. – Jaeho hála’ az égnek megmenti a helyzetet, miközben egy tálcát tesz le a kis dohányzóasztalra. Tele van szendvicsekkel, amiken végig járatom a tekintetemet, és szólalnék meg, mikor felemeli a kezét jelezve, hogy hallgassak. – Semmi baj, Yijeong, ügyeltem a testi épségetekre, csak és kizárólag én csináltam. Kyungil nem nyúlt hozzájuk. – Még egy pimasz vigyort is villant, hiába próbál komoly maradni, akkor sem jön össze neki.

Én pedig mit tehetnék? Csak viszonzom a dolgot, ekkora hülye is csak ő lehet.

– Elmész te a vérbe, Jaeho. – Ennyi kell és Kyungil hangja is felcseng, pár pillanat múlva pedig már látom is őt. Egy laza mozdulattal nyomja le mellém legjobb barátját a kanapéra, de úgy, hogy HyeJit telibe takarja előlem. Nem, mintha baj lenne, csak nem értem, miért csinálja... ezt. Tényleg féltékeny lenne?

– De igazam van. Legutoljára, mikor megpróbáltál valamit összedobni a konyhában, a fal is tiszta liszt volt. Valld be, ha rajtad múlna, zacskós levesen és félig kemény kiflin élnél. – Miközben Jaeho beszél, Kyungil csak a fejét ingatva vonszolja el magát a fotelig, amibe bele is rogy, mintha hulla fáradt lenne. És... tessék. A gondolattól eszembe jut; este velem fog aludni. Átjön, csak miattam, és... aish. Ezentúl, érzem, hogy az éjszaka lesz a kedvenc napszakom. – Hallod, Yijeong? Elég neki a félkemény. – Már azt hiszem, kissé lecsillapodnak, aztán Jaeho bevág egy ilyet, az én szemeim pedig kikerekednek, a szám tátva marad, és érzem... érzem, hogy az arcom lángolni kezd.

– Jaeho, ne már! – HyeJi egyből lemorranja, amíg én minden erőmet összeszedem, hogy Kyungilra nézzek.

Félek, mert zavarban vagyok, mert... tudom, hogy képes lenne nagyon csúnyán lerendezni a dolgot. Viszont... ah, ahogy a tekintetem végre rátéved, talán ennél jobban is ledöbbenek, hiszen nem ideges. Nem mérges, nincs befeszülve, még csak nem is csinál úgy, mintha ki akarná nyírni a legjobb barátját.

Mi... mi van már? Hova kerültem? Mi van ma vele? Istenem, de rohadtul összezavar mindig!

– Yijeong nekem mindenhogy jó, te vadbarom. – A hangja teljesen higgadt, miközben annyira túl akarja licitálni Jaehot, hogy bele sem gondol, mit mond. Én pedig... képes lennék sírni örömömben, hogy ez elhagyta a száját. – Kezdek rájönni, miért van ez a sok perverz utalás tőled. – Még a szemöldökét is felvonja, most kezdem látni a szemeiben azt a határozottságot, amivel már gondolati szinten is levesz a lábamról. Ilyenkor annyira megváltozik a kisugárzása, Mr. Pasi lesz tőle. – A nőd nem feküdt még le veled és ezért vagy ilyen hormontúltengéses, mint egy tizennégy éves. – Közbe akarok szólni, legalább annyit, hogy már elég lesz, viszont... ah, a reakciók miatt egy hang nem jön ki a torkomon.

Azt hiszem, Kyungil telibe talált, ugyanis a néma csend túl sokat mond el.

– Istenem – nyögöm végül az egyik szendvicsért nyúlva. Ha már van rá lehetőségem, evésbe fojtom a tehetetlenségemet.

– Hülye. – Jaeho végül megszólal, meglepetésemre mosolyog, miközben a fejét rázza. – Tesó, majd ha egyszer, végre valahára te is szexuálisan aktív leszel, ez annyira nem lesz majd vicces. – A mosolya vigyorrá növi ki magát, nem hiszem el, hogy bármit vágnak egymás fejéhez, nem veszik magukra. Nem sértődnek meg, nem veszekednek, egyszerűen csak versenyeznek azon, ki tud nagyobbat mondani.

És most Kyungil nyert.

***

Egész nap nem volt semmi probléma, Kyungil nyugodt volt, kiegyensúlyozott, a keze folyton rajtam volt, beszélt és ott volt, ahol én. Aztán... aztán jöttek Jaehoék, és túl komor lett.

Nem értettem, ahogy most sem, de éreztem... éreztem, hogy megváltozott, ellenségesebb lett és távolságtartóbb. Ez már annyiból is lejött, hogy amíg HyeJiék ott voltak, tartotta a két lépés távolságot.

Először arra gondoltam, hogy talán az a lány az oka, hogy berágott rá isten’ tudja, miért, viszont ezt hamar elvetettem. Hiszen látszólag HyeJivel nem volt baja, még talán szimpatikus is volt neki a maga módján, nem szólta le egyszer sem, nem tett megjegyzéseket, viszont Jaehoval szemben durvább volt.

És, ah... tessék. Itt ülök az ágyam szélén, lassan este kilenc, én meg már megint teljesen használhatatlan vagyok. Igaz, holnap nincs iskolám, de akkor is tanultam, vagyis csak próbáltam.

Mindössze fél óráig kínoztam magam, de az agyam annyira nem kapcsolt, hogy inkább hagytam a fenébe.

– Yijeong! – Hangos kopogás az üvegen és azaz ismerős hang hoz vissza a valóságba, ami miatt összerezzenek, viszont egyből felállok, hogy kinyissam az erkélyajtómat. A mai elköszönésünk után valamiért úgy éreztem, ma hiába várom őt, de most mégis... itt van. – Szia. – A tekintete összevissza cikázik rajtam, miközben beljebb lép, én viszont csak pár pillanat múlva tudok elhátrálni.

Most egy nadrág is van rajta, egy rövid ujjú póló, ezért nem értem, miért fulladok még mindig úgy, mint tegnap este, mikor alig takarta valami.

– Azt hittem, nem jössz – mondom halkan, nagyot nyelve, annyira lassan, hogy végül ő teszi azt, amit nekem kéne; becsukja az ajtót, mielőtt jégverem lesz a szobám, majd a cipőét is leveszi, a kulcsa pedig az íróasztalomon landol.

– De én megmondtam tegnap, hogy minden este itt leszek. – A homlokát ráncolva beszél, már nem érzem rajta azt a feszültséget, mint délután. Teljesen más embernek tűnik, és valamiért úgy érzem, ez miattam van. – Én amúgy is beszélni akartam veled. – Hirtelen nem tudok mit mondani erre, semmi jelet nem adott rá, hogy ez be fog következni. Hogy ilyen komolyan ki fogja jelenteni, hogy beszéde van velem.

Valamiért görcsbe rándul a gyomrom, nem értem, miért, de egyből rosszra gondolok. Bárcsak ne kombinálna az agyam, istenem.

– O-oké... – motyogom halkan, miközben hátrálok tőle, mára csak azon kapom magam, hogy a matracom besüpped alattam. Muszáj leülnöm, azt hiszem, a lábam nem bírná, ha a téma sem kímélne. – Csak halkan, anya már alszik.

– Igazából inkább kérdezni szeretnék. Azt szeretném, ha őszintén válaszolnál. – Ő beszél, a szemeimbe néz, még csak az sem nyugtat meg, hogy legalább ő összeszedett. De jó neki.

– Csak mondd már. – Szinte felmorranok, miközben szaggatott lélegzetvételem szinte besípol, a tüdőm kitaszítja az oxigént, attól félek, hogy ma este sérülni fogok. Nem tudom, miért, csak azzal vagyok tisztában, hogy ez a férfi mindig meglep engem, és akaratlanul is a legrosszabbra készülök fel.

– Miért viselkedtél olyan furcsán... HyeJivel? Ne értsd félre, nem turkálni akarok a fejedben, és mielőtt a fejemhez vágnád, nem vagyok féltékeny, csak nem értettem. Rám soha nem nézel úgy. – Miközben a szája vontatottan formálja a szavakat, a szemöldökei néha kissé felemelkednek, még a kezét is felemeli olykor, ahogy magyaráz.

– Mit értesz furcsa alatt? – kérdezem a kezemet gyűrögetve az ölemben, valahogy számítottam rá, hogy ez lesz a téma, de arra nem, hogy ennyire higgadt is. – És hogy néztem rá? Nekem nem tűnt fel.

– Neked az irodalom tényleg sokat jelent, igaz? – Költői kérdés csupán, ezért inkább nem is válaszolok, csak nézem őt, várom, hogy a lényegre térjen. – Neked az a szenvedélyed.

– Igen. – Végül, igaz, nem terveztem, de egy apró biccentéssel megszólalok, látom az arcán, hogy hálás érte.

– És jó volt, hogy tudtál erről mással is beszélni.

– Igen. – Ismét helyeselek, bár tudom, hogy nem kérdezett, határozottan kijelentés volt. – Nagyon kevés az olyan ember, aki nem csak meghallgat, hanem érti is, miről beszélek, és ezt láttam HyeJin is. Csak örültem neki. Sajnálom, ha ez neked kellemetlen volt, nem akartam.

– Feküdjünk le. – Hosszú hallgatás után felsóhajt, ennyit mond, tudom, hogy nincsen baj. Látom az arcán, bár talán egy kicsit kétségbeesett.

– De még korán van – mondom egyre elhalkulva, amire csak a vállát rántja, elém lép, és az állam alá nyúlva emeli fel az arcomat.

Behatárolni sem lehet, hogy néz, de kiráz a hideg tőle.

– Az nem számít. – Épphogy elveszi a kezét az államról, a hajamba borzol, a következő pillanatban pedig már le is oltja a kislámpámat, a matrac pedig besüpped mögöttem.

Nem szól egy szót sem, a néma csendet viszont megszakítja az ágyam halk nyikorgása, ahogy végül erőt veszek magamon, megfordulok, és odaszenvedem magam mellé.

Alig tudok elfeküdni, a karja már rajtam pihen, de a szemeit nem hunyja le. Az arcomat méregeti, majd csak a hajamat figyeli, ami a szemembe lóg.

– Holnap apukád otthon van? Mert ha igen, akkor be kell állítani az ébresztőt. Át kell érned, mielőtt felébred. – Halkan motyogok, miközben az arcomat lassan a nyakába temetem, nem merem szóba hozni, mennyire hálás vagyok neki mindenért. Hogy kockáztat, és az után is felmászik a szobámhoz, hogy egy egész napot velem töltött.

Ez a férfi minden egyes alkalommal eléri, hogy minden érzésem mélyebb legyen.

– Nem számít, nekem holnap egyetem van. – Amint ez eljut az agyamig, csak csalódottan morranok és nyögök, aminek hála a keze egyből a hátamra csúszik, úgy simogat. Annyira más az, amit mond és az, amit csinál. Mintha két különböző ember lenne. – De hamar végzek, délre valószínűleg már hazaérek.

– Átjössz majd? – kérdezem a nyakába mormogva, csak most érzem igazán, hogy kimerültem ma.

Hála’ az égnek, hogy hosszúhétvégém van. Még, ha neki nem is...

– Majd átjövök. – Mély levegőt vesz, majd a takarómért nyúl, azt hiszem, fázik. Pedig most fel van öltözve.

– Majd felkeltesz reggel? Mielőtt még elmész. – Nem értem én sem, ezt miért akarom, mindenesetre kicsúszik a számon. Imádok sokáig aludni, de azt utálnám, ha felkelnék, és nem lenne itt.

– Mindent megteszek, amit szeretnél. – Hallom a hangján, hogy ő is el van fáradva, épp ezért nem tervezem tovább faggatni. Csak egy lágy csókot nyomok a forró nyakára, amitől összerezzen, egy halk sóhaj hagyja el a száját miatta.

Oké, ilyen hangot még nem adott ki. Talán érzékeny pontra tévedtem, amivel azért jó tisztában lenni.

Lehet, később még szükségem lesz rá.